Honlap "doni út 2"
A 2. magyar hdts a Don partján, 1942/43
Folytatása a "doniut.gportal.hu"-nak.
Én is "kint" voltam 2011-ben*.
Apám és bajtársai nyomában és emlékére.
1933/34 Nagykanizsa Dr. Vollner Lajos, 2013
Vollner Lajos sen. 1912-2002 vollner@outlook.de
E második portálomat Boda Gyula [1919-1995, Budapest, tizedes, R/3 rádió kezelő, 52-es
gyalogezred] utószavával szeretném kezdeni:
"Szándékosan kerültem minden a háború után nyilvánosságra került adatot melynek
birtokában a szakértők véleményeket mondhatnak. Teljesen eltérő nézetei vannak egy
munkaszolgálatosnak, egy honvédnek, vagy egy katonatisztnek: ezen belül is személyes
adottságoknak és világnézeteknek; résztvevőknek és csak a nyilvánosságra hozott
adatokból értesülőknek. Magyar szokás szerint elkerülve a teljes feltárást. Talán az is
megtörténik valamikor, ha a túlélők eltűntével már senki sem tudja sem cáfolni sem
megerősíteni a tényeket.
Már a létszám körül sincsenek végleges adatok. Legtöbb forrás arra utal, hogy
munkaszolgálatosokkal együtt 300 ezer**) főről van szó, megfeledkezve a leváltásról,
ami folyamatban volt [a szerkesztő kommentárját lásd lejebb].
Az én ezredem is le volt váltva. Ha a leváltás csak a hadsereg felére
vonatkozott az is százezerre tehető. Az állandóan ismétlődő feltöltéseket nem is számolva.
Lehet, hogy csak a fegyverrel ellátottak szerepelnek a létszámban. A leváltottaknak viszont
át kellett adni a fegyvereiket meleg alsóneművel együtt. A tízhónapos frontszolgálat után
ezrével vonultak hátra a leváltott katonák. Ezek egy részét a fegyver eldobás okán,
tévedésből kivégezték, a fegyelem minden eszközzel lévő helyreállítására.
A tisztek néhány napig nem tudtak átváltani a valóságos helyzetre. A hídfőkből kiinduló
orosz támadások mellett a Don-parton sok apróbb egység egyhelyben maradt, mert nem
érte nagyobb támadás. A mi leváltott egységünk is három napig egy lövészárokban
kitartott. Háromszáz ember vagy húsz puskával meg egy géppuskával. Élelem nélkül,
negyven fok hidegben. Mögöttünk 35 km-re már orosz csapatok.
A Don-partról való indulásunk után tiszttel alig találkoztunk. Csak január végén mikor egy
gyűrűből nem tudtak kijutni, és utolértük őket.
Könnyen jutottak idáig. Nem tartóztatta fel senki őket. Rendszeres élelmezésüket
megpakolt lovas szánok sokasága biztosította. Szállásukat előreküldött egységek
biztosították, meleg étellel várva az érkezőket. A támadó orosz csapatok előtt biztos
távolságot tartva. Megfeledkezve az ígéretekről: "Fiúk együtt jöttünk, együtt megyünk haza.
Én felelek értetek." Saját személyükre nem tartva kötelezőnek a parancsot, mely hátra egy
lépést sem engedélyezett. Sorsukra hagyták az egész hadsereget élen járva a
menekülésben. Útjuk biztosítására minden faluban altiszteket hagytak hátra, szedjék össze
a visszavonuló csürhét és állítsák meg az oroszokat. Aki egy lépést hátrál felkoncolni.
Lőszert, élelmiszert, a legrövidebb időn belül küldenek. Megnehezítették azzal is a
reménytelen helyzetet, hogy minden élelmiszer- és ruharaktárat felrobbantottak,
felgyújtottak. Ennek eredményeképp az egész hadsereg kiadatlan ruházata vadonatúj
állapotban a tűz martalékává vált. Legalább fél évre való élelmiszerrel és egyéb
felszereléssel együtt. Evvel a paranccsal ezreket ítéltek fagy- és éhhalásra. Az a minden
emberiességet mellőző parancs, hogy "Egy lépést sem hátra!" egyenlő volt a halálos
ítélettel. Inkább szándékos emberirtásnak mondható.
Az adott helyzetben tankok ellen harcolni képtelenség. Csak az a kérdés merült fel hány
embert kívánnak beletaposni a hóba. A visszavonulás ilyen esetben nem tekinthető
gyávaságnak.
Meggyőződésem hogy az ésszerűtlen parancsok kiadása nélkül százezrek***) maradtak
volna életben. Pontosan olyan hasznos tagjai maradtak volna a társadalomnak, mint azok
akik túlélték a háborút. [...]
A katasztrofális vereség elkerülhetetlen volt. Egy elhibázott politikai lépés következménye.
Az elszenvedett véráldozat, ami pótolhatatlan, kimondottam a hadvezetőség hibája. Nem
sokat kellett volna tenni. Csak annyit, hogy ne csak saját maguknak engedélyezzék a
visszavonulást. Ha nem kényszerítik a katonákat minden falunál és hótorlasznál
feleslegesen utóvéd harcokra - melyeknek eredményei csak áldozatok voltak - tízezrek
kijutnak a később bezárult gyűrűkből.
Az emberéletek megmentésére más út is lehetséges volt. Például amit a románok
választottak. Felmérve a valóságos helyzetet tisztjeikkel együtt átálltak az orosz
hadsereghez, elkerülték a felesleges véráldozatot ****). Bár ugyan olyan hadifogolytáborba
kerültek mint a magyarok, rövidesen tisztjeik szervezésében antifasiszta egységeket
alkottak, és tömegesen hagyták el a hadifogolytáborokat. Gúnyosan mondogatva a
magyaroknak:
- Hiába énekeltétek, hogy "Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk!". Most mi fogjuk
visszavenni Erdélyt.
Ésszerű alkalmazkodásukkal elkerülték a felesleges véráldozatot, és területi igényeiket is
megalapozták. Nem keresgélték évekig a helyes utat, napok alatt dönteni tudtak
érdekeiknek megfelelően.
[...]
A Doni csata a magyar történelem legnagyobb vérveszteséget követelő veresége volt. Az
irodalom értékes művekben foglalkozik vele. A kimeríthetetlen témához hozzászólt az
értelmiség, a munkaszolgálatos, a katonatiszt. Csak a honvédség százezrei szemszögéből
nézve nem nyilatkozott senki. Pedig a tragédia oroszlánrészét a honvédség szenvedte el.
Az ostor vége mindig rajta csattant. Senki nem láthatott többet a tragédiából mint a
közvetlen résztvevők. A még életben lévők emlékezetében kitörölhetetlenül belevésődtek
az átélt élmények. Belenyugodtunk, hogy életutunk csak kényszerpályán vezethet. Nem
közfelkiáltásra választottuk meg kik, és milyen útirányban vezessenek. Biztos volt
azonban, hogy aki a kijelölt úton meginog az hazaáruló, és nem érdemli meg hogy
nyomorult életét tovább tengesse a haza szégyenére. [...]
Ennyit kívántam elmondani a Don-kanyarban pusztulásra ítélt honvédek nevében. A
kényszerpályán halálra irányított százezrek tragédiájának megértésére. Saját élményeimet
próbáltam papírra vetni az események pillanatában átélt érzelmek tükrében. A kegyetlen
sors szeszélye szerint mérte porciózta személyekre bontott szörnyű adagját. Az a csekély
számú túlélő életben maradását nem köszönheti másnak mint a sokat emlegetett katona
szerencsének.
A mélységesen tragikus sorsok megvilágítására a valóságosokhoz mérten talán csak egy
halvány szikrával tudtam hozzájárulni, reménykedve abban, hogy Mohács és Voronyezs
után nem következik újabb állomás.
Boda Gyula". [lásd 11. fejezet Irodalom, 22]
*) lásd: doniut.gportal.hu
**) pontos adatokat most a sok felmérések/kutatások után már könnyebb publikálni, l.
lejebb.
***) itt inkább ezrek - tizezrek, mert nemzetközi viszonylatban miliókról van szó.
****) a románok több mint 200.000 embert vesztettek a Don délebbi részén és
Sztalingradnál. A 2. magyar hadsereg összes harcoló egysége nem érte el ezt a
számot [l. lejebb]:
A tengelyhatalmak veszteségeit halottakban, sebesültekben és hadifoglyokban
850 000-re teszik a történészek. 400 000 német, 200 000 román, 130 000 olasz
és 120 000 magyar katona halt, sebesült meg vagy esett fogságba. A hadifoglyok
többsége el is pusztult az 1943 -tól 1955 -ig tartó rabság alatt. A fentieken túl,
kb. 50 000, a tengelyhatalmakkal harcoló korábbi szovjet (pl. ukrán nacionalisták)
önkéntes halt meg, akiket a szovjetek fogságba esés esetén azonnal kivégeztek. A
németek szintén rendkívül kegyetlenül bántak szovjet hadifoglyaikkal, akik
tömegesen haltak meg, kiszabadításuk után pedig szovjet hadbiróság várt rájuk
(hiszen megszegték Sztálin parancsát, hogy a harcot a végsőkig folytatni kell).
Levéltári kutatások szerint a szovjetek vesztesége 1 129 619 fő volt (478 741
halott és hadifogoly, 650 878 sebesült), ez a szám azonban kissé nagyobb
hadműveleti területre vonatkozik. Csak a bombázások első hetében
kb. 40 000 civil halt meg, a teljes civil veszteségekről becslésünk sincs.
[Wikipedia, Sztalingrad ostroma].
Folytatás kattintással a "menü" pontban, balra fent: pl.: 1. Bevezetés
|