Honlap "doni út 2"

 A 2. magyar hdts a Don partján, 1942/43 

Folytatása a "doniut.gportal.hu"-nak.

   Én is "kint" voltam 2011-ben*.

       Apám és bajtársai nyomában és emlékére.

            1933/34 Nagykanizsa                    Dr. Vollner Lajos, 2013

            Vollner Lajos sen. 1912-2002          vollner@outlook.de

E második portálomat Boda Gyula [1919-1995, Budapest, tizedes, R/3 rádió kezelő, 52-es

gyalogezred]  utószavával szeretném kezdeni:

"Szándékosan kerültem minden a háború után nyilvánosságra került adatot melynek

birtokában a szakértők véleményeket mondhatnak. Teljesen eltérő nézetei vannak egy

munkaszolgálatosnak, egy honvédnek, vagy egy katonatisztnek: ezen belül is személyes

adottságoknak és világnézeteknek; résztvevőknek és csak a nyilvánosságra hozott

adatokból értesülőknek. Magyar szokás szerint elkerülve a teljes feltárást. Talán az is

megtörténik valamikor, ha a túlélők eltűntével már senki sem tudja sem cáfolni sem

megerősíteni a tényeket.

Már a létszám körül sincsenek végleges adatok. Legtöbb forrás arra utal, hogy

munkaszolgálatosokkal együtt 300 ezer**)  főről  van szó, megfeledkezve a leváltásról,

ami folyamatban volt [a szerkesztő kommentárját lásd lejebb].

Az én ezredem is le volt váltva. Ha a leváltás csak a hadsereg felére

vonatkozott az is százezerre tehető. Az állandóan ismétlődő feltöltéseket nem is számolva.

Lehet, hogy csak a fegyverrel ellátottak szerepelnek a létszámban. A leváltottaknak viszont

át kellett adni a fegyvereiket meleg alsóneművel együtt. A tízhónapos frontszolgálat után

ezrével vonultak hátra a leváltott katonák. Ezek egy részét a fegyver eldobás okán,

tévedésből kivégezték, a fegyelem minden eszközzel lévő helyreállítására.

A tisztek néhány napig nem tudtak átváltani a valóságos helyzetre. A hídfőkből kiinduló

orosz támadások mellett a Don-parton sok apróbb egység egyhelyben maradt, mert nem

érte nagyobb támadás. A mi leváltott egységünk is három napig egy lövészárokban

kitartott. Háromszáz ember vagy húsz puskával meg egy géppuskával. Élelem nélkül,

negyven fok hidegben. Mögöttünk 35 km-re már orosz csapatok.

A Don-partról való indulásunk után tiszttel alig találkoztunk. Csak január végén mikor egy

gyűrűből nem tudtak kijutni, és utolértük őket.

Könnyen jutottak idáig. Nem tartóztatta fel senki őket. Rendszeres élelmezésüket

megpakolt lovas szánok sokasága biztosította. Szállásukat előreküldött egységek

biztosították, meleg étellel várva az érkezőket. A támadó orosz csapatok előtt biztos

távolságot tartva. Megfeledkezve az ígéretekről: "Fiúk együtt jöttünk, együtt megyünk haza.

Én felelek értetek." Saját személyükre nem tartva kötelezőnek a parancsot, mely hátra egy

lépést sem engedélyezett. Sorsukra hagyták az egész hadsereget élen járva a

menekülésben. Útjuk biztosítására minden faluban altiszteket hagytak hátra, szedjék össze

a visszavonuló csürhét és állítsák meg az oroszokat. Aki egy lépést hátrál felkoncolni.

Lőszert, élelmiszert, a legrövidebb időn belül küldenek. Megnehezítették azzal is a

reménytelen helyzetet, hogy minden élelmiszer- és ruharaktárat felrobbantottak,

felgyújtottak. Ennek eredményeképp az egész hadsereg kiadatlan ruházata vadonatúj

állapotban a tűz martalékává vált. Legalább fél évre való élelmiszerrel és egyéb

felszereléssel együtt. Evvel a paranccsal ezreket ítéltek fagy- és éhhalásra. Az a minden

emberiességet mellőző parancs, hogy "Egy lépést sem hátra!" egyenlő volt a halálos

ítélettel. Inkább szándékos emberirtásnak mondható.

Az adott helyzetben tankok ellen harcolni képtelenség. Csak az a kérdés merült fel hány

embert kívánnak beletaposni a hóba. A visszavonulás ilyen esetben nem tekinthető

gyávaságnak.

Meggyőződésem hogy az ésszerűtlen parancsok kiadása nélkül százezrek***) maradtak

volna életben. Pontosan olyan hasznos tagjai maradtak volna a társadalomnak, mint azok

akik túlélték a háborút.  [...]

A katasztrofális vereség elkerülhetetlen volt. Egy elhibázott politikai lépés következménye.

Az elszenvedett véráldozat, ami pótolhatatlan, kimondottam a hadvezetőség hibája. Nem

sokat kellett volna tenni. Csak annyit, hogy ne csak saját maguknak engedélyezzék a

visszavonulást. Ha nem kényszerítik a katonákat minden falunál és hótorlasznál

feleslegesen utóvéd harcokra - melyeknek eredményei csak áldozatok voltak - tízezrek

kijutnak a később bezárult gyűrűkből.

Az emberéletek megmentésére más út is lehetséges volt. Például amit a románok

választottak. Felmérve a valóságos helyzetet tisztjeikkel együtt átálltak az orosz

hadsereghez, elkerülték a felesleges véráldozatot ****). Bár ugyan olyan hadifogolytáborba

kerültek mint a magyarok, rövidesen tisztjeik szervezésében antifasiszta egységeket

alkottak, és tömegesen hagyták el a hadifogolytáborokat. Gúnyosan mondogatva a

magyaroknak:

- Hiába énekeltétek, hogy "Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk!". Most mi fogjuk

visszavenni Erdélyt.

Ésszerű alkalmazkodásukkal elkerülték a felesleges véráldozatot, és területi igényeiket is

megalapozták. Nem keresgélték évekig a helyes utat, napok alatt dönteni tudtak

érdekeiknek megfelelően.

[...]

A Doni csata a magyar történelem legnagyobb vérveszteséget követelő veresége volt. Az

irodalom értékes művekben foglalkozik vele. A kimeríthetetlen témához hozzászólt az

értelmiség, a munkaszolgálatos, a katonatiszt. Csak a honvédség százezrei szemszögéből

nézve nem nyilatkozott senki. Pedig a tragédia oroszlánrészét a honvédség szenvedte el.

Az ostor vége mindig rajta csattant. Senki nem láthatott többet a tragédiából mint a

közvetlen résztvevők. A még életben lévők emlékezetében kitörölhetetlenül belevésődtek

az átélt élmények. Belenyugodtunk, hogy életutunk csak kényszerpályán vezethet. Nem

közfelkiáltásra választottuk meg kik, és milyen útirányban vezessenek. Biztos volt

azonban, hogy aki a kijelölt úton meginog az hazaáruló, és nem érdemli meg hogy

nyomorult életét tovább tengesse a haza szégyenére.  [...]

Ennyit kívántam elmondani a Don-kanyarban pusztulásra ítélt honvédek nevében. A

kényszerpályán halálra irányított százezrek tragédiájának megértésére. Saját élményeimet

próbáltam papírra vetni az események pillanatában átélt érzelmek tükrében. A kegyetlen

sors szeszélye szerint mérte porciózta személyekre bontott szörnyű adagját. Az a csekély

számú túlélő életben maradását nem köszönheti másnak mint a sokat emlegetett katona

szerencsének.

A mélységesen tragikus sorsok  megvilágítására a valóságosokhoz mérten talán csak egy

halvány szikrával tudtam hozzájárulni, reménykedve abban, hogy Mohács és Voronyezs

után nem következik újabb állomás.

Boda Gyula". [lásd 11. fejezet Irodalom, 22]

*)     lásd: doniut.gportal.hu

**)   pontos adatokat most a sok felmérések/kutatások után már könnyebb publikálni, l.

       lejebb.

***)  itt inkább ezrek - tizezrek, mert nemzetközi viszonylatban miliókról van szó.

****) a románok több mint 200.000 embert vesztettek a Don délebbi részén és 

      Sztalingradnál. A 2. magyar hadsereg összes harcoló egysége nem érte el ezt a

      számot [l. lejebb]:

A tengelyhatalmak veszteségeit halottakban, sebesültekben és hadifoglyokban

850 000-re teszik a történészek. 400 000 német, 200 000 román, 130 000 olasz

és 120 000 magyar katona halt, sebesült meg vagy esett fogságba. A hadifoglyok

többsége el is pusztult az 1943 -tól 1955 -ig tartó rabság alatt. A fentieken túl,

kb. 50 000, a tengelyhatalmakkal harcoló korábbi szovjet (pl. ukrán nacionalisták)

önkéntes halt meg, akiket a szovjetek fogságba esés esetén azonnal kivégeztek. A

németek szintén rendkívül kegyetlenül bántak szovjet hadifoglyaikkal, akik

tömegesen haltak meg, kiszabadításuk után pedig szovjet hadbiróság várt rájuk

(hiszen megszegték Sztálin parancsát, hogy a harcot a végsőkig folytatni kell).

Levéltári kutatások szerint a szovjetek vesztesége 1 129 619 fő volt (478 741

halott és hadifogoly, 650 878 sebesült), ez a szám azonban kissé nagyobb

hadműveleti területre vonatkozik. Csak a bombázások első hetében

kb. 40 000 civil halt meg, a teljes civil veszteségekről becslésünk sincs.

[Wikipedia, Sztalingrad ostroma].

Folytatás kattintással a "menü" pontban, balra fent: pl.: 1. Bevezetés